Home / Mese / Pom Pom meséi / Pompom Meséi – 02 – A Radírpók

Pompom Meséi – 02 – A Radírpók

Radírpók

Picur nyugtalanul ébredt, nem találta a helyét, leült, majd felállt, belekortyolt a tejeskávéba, beleharapott a vajas kiflibe, de most semmi se ízlett neki, nyugtalanság motoszkált benne, és rossz előérzete volt.

– Már azt hittem, hogy nem jössz! És amikor jöttél, azt hittem, hogy továbbmész! Hova rohansz? Mi bajod van? – kérdezte Pom Pom.

– Olyan nyugtalan vagyok! – válaszolta Picur. – Meg rossz előérzetem van! Csak még nem tudom, hogy miért, meg hogy mitől!

Körbesétálták a fát, és törték a fejüket, hogy mi lehet az oka a nyugtalanságnak, meg a rossz előérzetnek. Egyszer csak Picur hirtelen megállt, és a homlokára csapott, vagyis Pom Pomra, aki kicsit előrecsúszott a fején.

– Gombóc Artúr!

Pom Pom is felkiáltott, hiszen épp az előbb csaptak rá:

– Az ám! Jaj! – Majd kicsit hátrább húzódott Picur fején, és megkérdezte: – Mi van Gombóc Artúrral?

– Az van Gombóc Artúrral, hogy nem tudom, mi van vele! Nem látom sehol! – válaszolta Picur. – Hova tűnt, és hol van? Ez az! Ezért vagyok nyugtalan!

És újra a homlokára csapott, de Pom Pom egészen lecsúszott a bal fülére, úgy hogy nem lett semmi baj.

Ebben a pillanatban egy apró madár szállt arra, lekiáltott nekik:

– Ismeritek Gombóc Artúrt?

– Igen! – mondta Picur. – A barátai vagyunk.

– Igen! – mondta Pom Pom is a bal fülről.

– Akkor jó – mondta a madár. – Mert nagy bajban van, és barátokra van szüksége. Arra van, ott van! – mutatta szárnyával, és elrepült.

– Mi az a nagy baj? – kiáltott utána Picur.

– Mohó volt, az a nagy baj! – kiáltott vissza a madár.

Gyorsan elindultak abba az irányba, amit az apró madár mutatott, és nemsokára egy madárkereskedéshez értek.

A kirakatban azonnal meglátták Gombóc Artúrt. Egy nagy kalitkában gubbasztott, és lógatta az orrát.

– Pszt! – pisszegett neki Picur.

Gombóc Artúr felnézett, és éppen egy nagyot akart ugrani örömében, mikor eszébe jutott a kalitka, így hát csak mosolygott egyet, majd legyintett, majd sóhajtott.

– Hogy kerültél ide? Illetve oda? – kérdezte Picur.

– Haj, haj! – sóhajtozott Gombóc Artúr.

– Ebből nem értek semmit! Meséld el, és ne sóhajtozz közben, mert azzal csak az időt húzod! – kérte Picur.

– Jó! – egyezett bele Gombóc Artúr. – Ott kezdem, hogy éhes voltam. És hogy így éhesen ballagtam, megláttam egy kirakatban egy madarat, akit éppen etettek, sőt tömtek! Képzelhetitek, mit éreztem! Ekkor észrevett az a madár: „Várd meg, míg elmegy ez a kopasz, akkor húzd el azt a kallantyút a kalitkán!” Megvártam, míg elmegy a kopasz, elhúztam a kallantyút, a madár kimászott a kalitkából, én meg bemásztam. Vártam az ennivalót. Hozta is a kopasz, de közben így dünnyögött: „Na ez a vitaminkeverék majd használ! Ettől majd megjön az étvágyad!” És mindenféle vacak vitaminkeveréket nyomott a csőrömbe. Én mondtam, hogy csokoládét kérek, de nem lehetett jól érteni, mert újabb vitaminkeveréket hozott és még egy nagy lakatot, amit rákattintott a kalitkára! Azóta itt vagyok, és éhes vagyok, mert nem szeretem a vitamint!

Picur töprengett, törte a fejét, hogy mit lehetne csinálni, majd így szólt Gombóc Artúrhoz:

– Kiszabadítunk! Mivel most már vége a nyugtalanságomnak meg a rossz előérzetemnek. De tegyél úgy, mintha nem ismernénk egymást. Ez fontos, a taktika miatt!

– Jó! – mondta Gombóc Artúr. – És most már sóhajtozhatok? Könnyebben telik úgy az idő, meg nem érzem annyira az éhséget!

– Sóhajtozhatsz! – hagyta rá Picur, és bementek a madárkereskedésbe.

A kopasz ott állt a pultnál, és megkérdezte:

– Mi tetszik?

– Azt a kövér madarat kérem! – mondta Picur, és a kirakatban gubbasztó Gombóc Artúrra mutatott.

– Nem eladó! – mondta a kopasz. – Ő a cég reklámja. A madárbolt büszkesége. Képzeld, egyetlen éjszaka ilyen szép dagadtra hízott a speciális vitaminkeverékemtől. Az ám! Bizony! – Örömében ugrálni kezdett, s így kiabált: – Nézzétek csak, milyen kövér!

Majd Picurra nézett, még egy lakatot tett a kalitkára, s így szólt:

– Mondtam már, hogy nem eladó!

Picur kiment a madárkereskedésből. Kint hátat fordítottak a kalitkának, mert nem bírták nézni Gombóc Artúr bánatos képét.

– Itt csak Radírpók segíthet – súgta Pom Pom.

– De hogyan találjuk meg? – kérdezte Picur.

– Követjük a nyomát! Ugyanis amin Radírpók végigmászik, azt leradírozza. Tehát ahonnan hiányzik valami, arra járt Radírpók – magyarázta Pom Pom.

– Gyerünk! – mondta Picur. Majd egy pillanat múlva visszafordult, és kacsintott titokban Gombóc Artúrnak, hogy ne féljen, visszajönnek és kiszabadítják.

De Gombóc Artúr úgy tett, mintha nem ismerték volna egymást, csak sóhajtozott, meg lógatta a fejét.

Mentek az utcán, figyeltek jobbra-balra, hogy honnan hiányzik valami. Pom Pom találta meg az első nyomot: egy morcos bokszer állt a sarkon, és hiányzott a fél füle.

– Hihihi!! – vihogott Pom Pom.

– Mit nevetsz? Mi a csudát nevetsz?! – kérdezte a bokszer mérgesen.

– Nézd meg a tükörben – ajánlotta Pom Pom.

A bokszer megnézte magát a kirakatban, és rettentő dühös lett, morgott, és csikorgatta a fogát.

– Ki tette?! Ki volt az?! Összetöröm a csontját! Hol a fél fülem? Brrr! Hrrr!

Picurék gyorsan továbbmentek, s figyeltek jobbra-balra.

Egy villanyszerelő kapaszkodott a fél villanyoszlopba, és morgott és rugdalózott.

– Hol a villanyoszlop?! Az előbb még itt volt! Az előbb másztam fel rajta! Most hogy mászok le?!

Picurék gyorsan szedték a lábukat, nem törődtek a kalimpáló villanyszerelővel és azzal sem, hogy hatalmas forgalmi dugó keletkezett, mert a közlekedési lámpáról eltűnt a zöld jelzés.

– Nyomon vagyunk! – rikkantotta Pom Pom.

Siettek, rohantak, és csak futtában látták, hogy egy szakasz katona menetel az utcán, elöl lépkedett peckesen az őrmester. Nincs ebben semmi különös. A különös csak az volt, hogy a katonák is, az őrmester is mezítláb lépkedtek. Eltűnt a lábukról a cipő! Aztán láttak egy gyereket, aki három nagyot nyalt a levegőbe, mivel eltűnt a fagylaltja; s egy léggömbárust, aki nyugodtan álldogált, mert még nem vette észre, hogy léggömbjei elszabadultak.

Gyorsan szedték a lábukat, és egyszer csak az Állatkerthez értek. Be is sétáltak szépen, mert a nyomok erre vezettek. Rögtön egy síró-rívó zebrába ütköztek, aki mikor egy kicsit abbahagyta a sírást-rívást, így panaszkodott:

– Olyan vagyok, mint egy közönséges szamár! Hol vannak már a csíkjaim?! Ki hiszi el nekem, hogy zebra vagyok?!

– Ki van írva – vigasztalta Picur.

De a zebra csak legyintett.

– És aki nem tud olvasni? He?! Mert például én se tudok olvasni. Jaj nekem, jaj nekem!

Otthagyták a síró-rívó zebrát, és az oroszlánketrechez értek. Végre észrevették az állatok királyát: a sarokban lapult, és csendesen sírdogált. Még azt is észrevették, hogy óriási hús van előtte, de az oroszlán hozzá se nyúlt.

– Mi bajod? – szólt be Picur a rácson.

Az oroszlán selypegve válaszolt:

– Borzasztó asz én szerencétlenszégem!

– És miért selypítesz? – kérdezte Picur.

– Hát éppen esz asz! – selypítette az oroszlán, s egy pillanatra kitátotta a száját, és gyorsan be is csukta. Picurék ekkor látták, hogy az oroszlánnak nincs egyetlen foga se!

Picur sajnálta az oroszlánt, gyorsan felvágta neki a húst késsel-villával, s így szólt:

– Egyél! Ne búsulj, később csináltathatsz magadnak műfogsort.

– Micoda capász! Micoda capász! Néccétek, még a kici majmok isz kinevetnek! – sopánkodott az oroszlán. – De aszért köszönöm!

Picurék otthagyták a fogatlan oroszlánt, s figyeltek jobbra, figyeltek balra, de nem találtak több nyomot, ami Radírpókhoz vezethetne. Nem hiányzott sehonnan semmi.

Egyszer csak Picur lepillantott a földre, és észrevette, hogy mégiscsak hiányzik valami, vagyis hogy egy lyuk van a földön.

Lehajolt, és belesuttogott a lyukba:

– Radírpók! Radírpók!

Pom Pom is belesuttogott:

– Radírpók!

– Tessék! – hangzott a lyukból.

– Hova mész? – kérdezte Picur.

– Ausztráliába! – mondta Radírpók.

– Miért éppen Ausztráliába? – hökkent meg Picur.

– Mert az van szemben! Átfúrom a földgolyót és kipottyanok Ausztráliában. Különben mit akarsz?

Picur észbe kapott, abbahagyta a csodálkozást, s lekiáltott a lyukba:

– Gyere vissza! Segítened kell! Nagyon sürgős!

– Radírozni kell valamit? – kérdezte Radírpók.

– Igen. Egy lakatot. Illetve kettőt.

– Akkor megyek – hallatszott a lyukból. – Ausztrália megvár, nem szalad el! – és kisvártatva kibukkant a lyukból Radírpók feje.

– Gyerünk, gyerünk! – mondta izgatottan. – Most még benne vagyok a radírozásban.

„Azt elhiszem” – mormogta magában Picur. – „Elég, ha csak a bokszerre, a villanyszerelőre, az összetorlódott autókra, a gyerekre, a léggömbárusra, a zebrára és az oroszlánra gondolunk!”

Nem mondta ki hangosan, de azért óvatosságból ezt ajánlotta:

– Legjobb lenne, ha a táskámba tennélek!

– Jó! – mondta Radírpók, és bemászott Picur táskájába.

Ügettek, siettek, loholtak vissza a madárkereskedéshez.

Gombóc Artúr még mindig ott szomorkodott a kalitkában. Megmutatták Radírpóknak a lakatot.

– Semmi az egész! – legyintett Radírpók.

Majd füttyentett egy halkat, s elkezdte a radírozást. Először leradírozta a kirakatról a keretet szépen körbe-körbe, majd utána leradírozta a rácsot a kalitkáról s legvégül a két lakatot.

Gombóc Artúr csak állt, a száját is eltátotta, de nem mozdult.

– Gyere már – sürgette Picur.

– Most már ismerjük egymást? – kérdezte Gombóc Artúr.

– Hát persze! Most már szabad vagy, csak gyere már!

Gombóc Artúr Picur nyakába ugrott örömében. Picur intett Radírpóknak is, berakta a táskájába, és elindultak az iskolába.

Útközben Picur rágcsálást hallott. Gyorsan megnézte a táskája sarkát, hát éppen akkor pottyant ki a lyukon Radírpók.

– Hová mész? – kérdezte Picur. – Maradj itt!

– De mit csináljak itt? Nekem muszáj állandóan radírozni! Mivel állandóan viszket az orrom.

Picur körülnézett és meglátta a telefirkált falakat, a telerajzolt kerítéseket, és eszébe jutott valami.

– Lépj be a Köztisztasági Hivatalba! Biztosan felvesznek. És itt ez a csomó firkálás meg rajzolás, ezeket leradírozhatod – mondta.

Radírpók nagyon boldog lett.

– Ez az! Ez nekem való!

S rögtön neki is látott radírozni. Messziről kiáltott vissza:

– A Hivatalba utána is ráérek belépni!

Radírpók Picur nyugtalanul ébredt, nem találta a helyét, leült, majd felállt, belekortyolt a tejeskávéba, beleharapott a vajas kiflibe, de most semmi se ízlett neki, nyugtalanság motoszkált benne, és rossz előérzete volt. – Már azt hittem, hogy nem jössz! És amikor jöttél, azt hittem, hogy továbbmész! Hova rohansz? Mi bajod van? – kérdezte Pom Pom. – …

Review Overview

User Rating: 4.7 ( 1 votes)
0

A weboldal használatához el kell fogadni, hogy cookie-kat helyezünk el a számítógépén. Részletek

Egy EU-s törvény alapján kötelező tájékoztatni a látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ. Ha ezzel nem értesz egyet, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookie-k tárolását. .

Bezárás