Home / Mese / Pom Pom meséi / Pompom Meséi – 07 – Festéktüsszentő Hapci Benő

Pompom Meséi – 07 – Festéktüsszentő Hapci Benő

Festéktüsszentő Hapci Benő

Pom Pom ült az ágon, leskelődött, nézelődött, várakozott, hogy mikor jön már Picur.

Jött egy fekete kutya, jött egy kopasz ember, jött egy fehér macska, de Picur nem jött!

„Ha nem jön, nekem kell odamenni. Lehet, hogy beteg” – töprengett Pom Pom. S úgy is tett. Egy néni kosarán, egy bácsi kalapján s egy macska hátán elment Picurhoz.

Benézett az ablakon, hát látta, hogy Picur az ágyban fekszik, be van kötve a torka, és hatalmasakat tüsszent.

„Jól sejtettem” – dünnyögött Pom Pom, és beugrott az ablakon.

– Szia, Picur! – köszönt vidáman, hogy jobb kedvre derítse a beteget.

– Hapci! – válaszolt Picur.

– Egészségedre!

– Hapci! – tüsszentett újra Picur.

– Beteg vagy? – kérdezte Pom Pom, de csak azért, hogy a beszélgetés ne akadjon meg.

– Haa-aap-cii! – felelte Picur.

„Hm!” – tűnődött Pom Pom. – „Így nem lehet csevegni meg társalogni, ha minden felelet egy tüsszentés. Nincs más hátra, nekem kell egyedül beszélni.”

– Hapci! – tüsszentett rá Picur.

 

– Ez is tüsszentés? – vágott bele a közepébe Pom Pom. – Hallanád csak Hapci Benőt! Az aztán tud tüsszenteni.

– Haa-aap-cii! – tüsszentett Picur, ami azt is jelentette, hogy még nem hallott sohasem róla, és gyorsan mesélje el.

Pom Pom nem kérette magát sokáig, hanem így folytatta:

– Elképzelheted, hogy mennyire idegesített mindenkit ez az állandó tüsszögés meg hapcizás meg prüszkölés.

Picur a vállát vonogatta, hogy nem tehet róla, nem akarattal csinálja, de egyszerűen nem lehet visszatartani, mivel beteg.

Pom Pom gyorsan elterelte a betegségről a beszédet:

– Ne értsd félre! Nem rólad mesélek, hanem Festéktüsszentő Hapci Benőről. És engem a te tüsszögésed egyáltalán nem idegesít.

Bezzeg Festéktüsszentő Hapci Benőtől rettegett már az egész város!

Nem is lehet ezen csodálkozni. Már lepotyogott az összes cserép a tetőről. Már megrepedezett minden fal. Már lehullott minden levél a fáról. A sok tüsszentéstől!

Úgyhogy a város lakói egy nap elhatározták, hogy nem tűrik tovább, nem fognak folyton összerezzenni meg megijedni a sok tüsszentéstől. Összegyűltek mind Festéktüsszentő Hapci Benő házánál, nekitámaszkodtak, nekiveselkedtek meg rugaszkodtak, és kitolták a városból. Ki, egészen a város végére s még onnan is egy kicsit kijjebb.

 

Festéktüsszentő Hapci Benő nagyon elcsodálkozott, mikor megindult a háza kifelé a városból, de nem csinált semmi mást, mint hatalmasakat és csodálkozókat tüsszentett.

– Tüsszöghetsz már! Amennyit csak akarsz! Minket már nem idegesítesz többé! – kiáltoztak neki a város lakói, majd elégedetten visszaballagtak a városba, ahol végre megszűnt az állandó tüsszögés. Csend volt és nyugalom. Visszarakták a cserepeket, megcsinálták a falakat, megöntözték a fákat, hogy hátha kinőnek újra a levelek.

De Festéktüsszentő Hapci Benő nem bírta sokáig a magányt, belopakodott a városba. Mellékutcákon settenkedett meg osonkodott, hogy lehetőleg ne vegyék észre.

Az egyik mellékutcában egy harcias kapitány festette a kerítését éppen. Dirmegett meg dörmögött közben a bajusza alatt.

Festéktüsszentő Hapci Benő, mikor meglátta, vissza akart fordulni, emlékezett rá, hogy a harcias kapitány tolta a házat legjobban, vagyis nem akart találkozni vele. De hiába, már késő volt a visszafordulás, mert az orra remegett meg ágaskodott meg megrándult, meg kitágultak a cimpái, és egy óriásit tüsszentett. Az utolsó pillanatban még zsebkendő után akart nyúlni, de közben eszébe jutott, hogy minden zsebkendője mosásban van, így hát nem maradt másra idő, mint egy kis fej-lehajtásra. Így történhetett, ahogy lehajtotta egy kicsit a fejét, hogy egyenesen a festékesvödörbe tüsszentett. Telibe találta a festékesvödröt!

Az óriási tüsszentés kizúdította a vödörből az összes festéket, rá a kerítésre.

Egy pillanatig mind a kettőnek elállt a lélegzete! Festéktüsszentő Hapci Benőnek az ijedtségtől, hogy jaj, most mi lesz? A kapitánynak az álmélkodástól: hogy milyen gyönyörűen be lett festve a kerítés, ráadásul egy pillanat alatt, mikor pedig ő egy egész napot rászánt.

 

A kapitány szólalt meg először:

– Köszönöm!

Valamit még dirmegett meg dörmögött a bajusza alatt, de azt nem lehetett érteni.

Majd még egyszer hangosan ezt mondta:

– Nagyon köszönöm!

Majd habozott egy pillanatig, de aztán mégis átölelte Festéktüsszentő Hapci Benőt.

Akik látták, nem hittek a szemüknek. Pedig elég sokan látták, mivel a hatalmas tüsszentésre összeszaladt az egész város.

– Nahát! Nahát! – csodálkoztak, meg meresztették a szemüket.

De akkor meresztették csak igazán, mikor közelebb jöttek, és látták, hogy a kapitány kerítése teljesen be van festve. És azt is megértették végre, hogy a kapitány miért ölelgeti Festéktüsszentő Hapci Benőt, annak dacára, hogy félt az influenzától. A kapitány bólogatott meg dirmegett meg dörmögött, majd hangosan ezt mondta:

– Ő tette! – és rámutatott a szerényen mosolygó Festéktüsszentő Hapci Benőre.

Festéktüsszentő Hapci Benő mosolygott rendületlenül, mivel életében először dicsérték meg és ölelték át a tüsszentéséért. Amíg mosolygott, még a tüsszentésről is elfelejtkezett, de nem sokáig.

Először egy aprót rándult az orra hegye, majd finom bizsergések futkostak az orra tövéig, majd egy picit jobbra csavarta, majd egy picit balra csavarta. A remegések felerősödtek, a bizsergések meggyorsultak, a csavarodás hatalmassá vált, az orra pedig felemelkedett az ég felé, mint egy légelhárító ágyú.

– Várj! Várj! Várj! – kiáltoztak neki.

Majd gyorsan hozzátették:

– Gyerünk! Erre! Erre!

És tuszkolták gyorsan Festéktüsszentő Hapci Benőt a következő házhoz. A ház gazdája egy vödör festéket hozott ki, és Festéktüsszentő Hapci Benő elé tartotta.

– Ebbe tüsszents!

Festéktüsszentő Hapci Benő levegőt vett, és óriásit tüsszentett a vödörbe.

A szürke, ütött-kopott falú ház egy szempillantás alatt gyönyörű kék lett.

Ámuldozva nézték, csodálkozva bámulták! De nem sokáig ámuldoztak meg bámuldoztak, mert Festéktüsszentő Hapci Benő orra hegye finoman megremegett, bizsergett, meg jobbra-balra rándult. Vagyis gyorsan a következő házhoz tolták, egy vödör festéket tartottak az orra elé, s azt mondták:

– Ebbe tüsszents!

És Festéktüsszentő Hapci Benő tüsszentett, szívből és igazán tüsszentett, s mikor nem tüsszentett, akkor meg mosolygott. A város lakói visszamosolyogtak rá szívből és igazán.

Így mentek házról házra, utcáról utcára.

És gyönyörű kékre, meg sárgára, meg pirosra, meg zöldre, meg barnára, meg lilára, meg rózsaszínre, meg narancsvörösre, meg drappra, meg a szivárvány minden színére festette a házakat, kerítéseket, kutyaólakat és nyúlketreceket.

A templomtoronynál volt egy kis vita. Egyesek azt mondták, hogy lilára fessék, mert ilyen nem lesz több a világon. Mások azt mondták, hogy ez hülyeség, mindenki rajtuk fog röhögni meg a lila templomtornyon, s amellett kardoskodtak, hogy csakis komoly-kékre kell festeni. Megint mások pedig azt mondták, hogy ez nem kisebb badarság, mint a lila, mivelhogy az ég is kék, és semmi sem fog látszani a toronyból. Legjobb, ha egyszerűen fehérre festik.

Ám Festéktüsszentő Hapci Benő nem tudta kivárni a vita végét, az orra hegye remegett meg bizsergett meg jobbra-balra csavarodott, és óriásit tüsszentett az elébe tartott lila, kék meg fehér festékbe.

A vita azonnal abbamaradt, s tulajdonképpen mindenkinek igaza lett, mert a torony lila, kék és fehér színben pompázott. Elégedetten nézte mindenki. Akinek a lila tetszett, a lila részt nézte, akinek a kék, az a kéket s akinek a fehér, az a fehéret.

 

Majd Festéktüsszentő Hapci Benőre mosolyogtak és megéljenezték.

– Nem fáradtál el a tüsszentésben? – kérdezték, mikor már az egész város be volt festve.

– Én sose fáradok el a tüsszentésben – mondta Festéktüsszentő Hapci Benő.

Majd hozzátette, kicsit célozgatva:

– És még nincs minden ház befestve!

A város lakói megértették a célzást, a homlokukra csaptak, hogy persze! Hiszen éppen Festéktüsszentő Hapci Benő háza nincs még befestve! És hogy azért nincs befestve, mert nincs is bent a városban.

Gyorsan a város végére rohantak, és visszatolták Festéktüsszentő Hapci Benő házát, éspedig egyenest a főtérre, a templomtoronnyal szembe.

– Milyenre fested? – kérdezték kíváncsian.

Festéktüsszentő Hapci Benő töprengett: „Legyen kék? Vagy legyen piros? Vagy legyen lila? Vagy legyen sárga? Vagy legyen zöld? Vagy legyen barna? Vagy legyen rózsaszín? Vagy legyen drapp? Vagy legyen narancsvörös? Vagy legyen óarany? Hm! Hm! Egyáltalán nem könnyű eldönteni, ha az embernek a saját házáról van szó!”

A város lakói izgatottan várták, hogy milyen színt választ Festéktüsszentő Hapci Benő.

De Festéktüsszentő Hapci Benő nem választott. Sőt, széttárta a karját, és így sóhajtott:

– Nem tudok választani. Mindegyik szín szép!

 

– Hm! Igaz – hümmögtek meg helyeseltek a város lakói. – Mindegyik szín nagyon szép!

Vagyis ők se tudtak tanácsot adni, hogy milyenre fesse Festéktüsszentő Hapci Benő a házát.

– Legjobb lesz, ha elhalasztom az egészet! – mondta végül.

De a tüsszentést nem hagyta abba. Sőt! Most tüsszentgetett aztán igazán! És aki arra járt éppen, hangosan bekiáltott:

– Egészségedre, Festéktüsszentő Hapci Benő!

– Köszönöm! – felelte ilyenkor Festéktüsszentő Hapci Benő két tüsszentés között.

És a festést sem hagyta abba. Nem ám! Rájött ugyanis, hogy nem csak házakat, nem csak kerítéseket meg templomtornyot meg nyúlketrecet tud befesteni. Hanem vászonra is tud rendes képeket pingálni-tüsszenteni, mint a híres festők. Erre pedig úgy jött rá, hogy reggel mosakodás után, mikor éppen törölközni akart, egy hatalmasat tüsszentett. Bele éppen a vászontörölközőbe.

Hát ahogy nézi a törölközőt, még a szája is nyitva maradt a csodálkozástól. A törölközőn egy gyönyörű kék rózsa volt!

Majd törte a fejét, hogy mitől lett kék a rózsa.

„Biztosan a szappantól” – dünnyögte. – „Mivel kék a szappanom, s biztos a kék szappanhabot tüsszentettem rá!”

Kitette a törölközőt száradni a kerítésre. Jöttek is ám sorba a város lakói bámészkodni, csodálkozni meg szájat tátani!

– De szép rózsa! De szép kék rózsa!

 

Majd gyorsan mindenki hazaszaladt törölközőért, s hozták lobogtatva.

– Fessél le engem is!

Festéktüsszentő Hapci Benő bólogatott, hogy jól van, jól van.

Kerített egy festőállványt, a festékboltból elhozatta az összes festéket, és szépen sorban lefestett mindenkit. A harcias kapitányt a pipájával, a kovácsot a kalapácsával, a csizmadiát a kaptafájával és a harangozót a harangkötéllel.

Ezenkívül egy-egy zsebkendőre ráfestette-tüsszentette a kedvenc macskákat, a harapós kutyákat, a locsi-fecsi papagájokat, a fehéregereket és a tengerimalacokat.

Mikor már majdnem mindenkit lefestett, s mikor már elfogyott minden törölköző és zsebkendő, egyszer csak berobogott szuszogva Gombóc Artúr, a dagadt madár, két hatalmas bőrönddel.

– Most jutott a fülembe a hír, hogy milyen csodálatos festő vagy! Ugyanis éppen a szomszédos faluban voltam csokoládéért. Nagyon jó, fogyókúrás csokoládék érkeztek. Igen. Vagyis nem tudnál engem is lefesteni?

Festéktüsszentő Hapci Benő bólogatott, hogy dehogynem!

– És a csokoládékat? – érdeklődött Gombóc Artúr.

– A csokoládékat is – biccentett Festéktüsszentő Hapci Benő.

Ám Gombóc Artúr a homlokát ráncolta.

– De sok csokoládé van ám! – bökte ki végül. – Ilyen kis vacak törölközőre meg zsebkendőre nem fér rá. Nem is beszélve rólam! És nem szeretném, hogy bármi is lemaradjon. Például a fülem vagy az orrom, vagy akár egy darab csokoládé is.

Festéktüsszentő Hapci Benő megértően hümmögött meg töprengett, majd eszébe jutott valami.

– Van otthon tiszta lepedő? Hozd el, arra ráfér minden!

Gombóc Artúr borzasztóan boldog lett. Nagyot rikkantott.

– Van! Ez a megoldás! Rohanok és hozom! Addig vigyázz a csokoládémra!

Elrohant, s hozta is a lepedőt.

Szépen kifeszítették a kerítésre, Gombóc Artúr felállt egy székre, egy másik székre a kinyitott bőröndöket rakták a csokoládéval, s Festéktüsszentő Hapci Benő aprókat tüsszentve telefestette a lepedőt.

– Most meg leszel örökítve az arcképen – mondta két tüsszögés között.

Igen ám, de a festés elhúzódott, Gombóc Artúr meg szórakozottan hol az egyik bőröndbe markolt, hol a másik bőröndben turkált. Mit szépítsük? Mire kész lett a kép, elfogyott a csokoládé!

– Hm! Hm! – vakargatta fejét Gombóc Artúr. – Most meg elfogyott a csokoládé.

– Ne búsulj! – vigasztalta Festéktüsszentő Hapci Benő. – Itt a festményen örökre megvan az egész. Mind a két bőrönddel!

Megcsodálták a festményt, s Gombóc Artúr is megvigasztalódott.

„Ha ránézek, mindig látom, hogy volt két bőrönd csokoládém” – mormogta.

Majd összecsavarta a lepedőt, a hóna alá csapta, megmarkolta az üres bőröndöket, s hazaballagott.

Festéktüsszentő Hapci Benő még sokáig integetett utána, búcsúzóul aprókat tüsszögött a levegőbe, s csak úgy röptében zöldre festett egy verebet meg egy kíváncsi szarkát, majd a házára nézett…

– Milyen színűre fessem? – töprengett.

De nem tudta eldönteni sohasem, és így esett, hogy a városban csak egyetlen ház nem volt befestve semmilyen színűre: Festéktüsszentő Hapci Benőé. Pedig még rengeteget tüsszögött, és rengeteg képet festett, s a város lakói szobrot akartak neki állítani, mert olyan híres lett, de nem találtak olyan szobrászt, aki tüsszögő szobrot tudott volna csinálni.

Így hát csak egy táblát állítottak fel a város végében, s ezt írták rá:

 

„ITT LAKIK FESTÉKTÜSSZENTŐ HAPCI BENŐ.

A VÁROS BÜSZKESÉGE, AKI IDE BELÉP, MONDJA AZT,

HOGY EGÉSZSÉGÉRE!”

Festéktüsszentő Hapci Benő Pom Pom ült az ágon, leskelődött, nézelődött, várakozott, hogy mikor jön már Picur. Jött egy fekete kutya, jött egy kopasz ember, jött egy fehér macska, de Picur nem jött! „Ha nem jön, nekem kell odamenni. Lehet, hogy beteg” – töprengett Pom Pom. S úgy is tett. Egy néni kosarán, egy bácsi kalapján …

Review Overview

User Rating: 4.7 ( 1 votes)
0

A weboldal használatához el kell fogadni, hogy cookie-kat helyezünk el a számítógépén. Részletek

Egy EU-s törvény alapján kötelező tájékoztatni a látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ. Ha ezzel nem értesz egyet, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookie-k tárolását. .

Bezárás